Az életünk tele van olyan történésekkel, amikről azt gondoljuk, hogy mind meghatározóvá válnak majd, esetleg az életünk múlik majd rajta. Ilyenek lehetnek az iskolai érdemjegyek, a munkahelyünk megtartása, hogy mit gondol a szomszéd és milyen visszajelzést kapunk az óvónénitől gyermeknevelés terén… Minden életkornak megvan a saját elképzelése a világról, és az akkor jelenlevő problémáktól nagyobbakat elképzelni sem tudnak. “Ha egy ponttal kevesebbet ír, 1-es, neki annyi” – hallgatom a fiatalabbakat… Nem tudják, hogy ez az egyes csak és csak akkor lesz hatással rájuk, ha hagyják. Ha elhiszik, hogy ezen múlik minden – leginkább az önbecsülésük. Ha elhiszik, hogy ezáltal ők kevesebbek, nehéz újra visszakapaszkodni, újra megpróbálni, újra elhinni, hogy lehetnek jók. 
Ha hagyjuk, hogy a külső vélemények, pontszámok alakítsák önképünket, önbecsülésünket – elveszünk. Mivel elfelejtik elmondani, hogy szabad hibázni. Szabad egyest hazavinni, sőt, kell is! Elfelejtik, hogy mások véleményétől még nem leszünk sem kevesebbek, sem rosszabbak. Mi mind jók vagyunk, csak elfelejtjük, hogy hol kezdődünk mi, és hol kezdődik a mások által rólunk kialakított kép, és az ő elvárásaik. 

A megválaszolandó kérdés csak ennyi: Ki vagyok én?