A hosszú hétvégén lehetőségem volt hála a jóidőnek egy kis kerti munkát végezni, amit sikerült egy hatékony lelki munkával összekötni. Ahogy vágtam a leszáradt vagy a többitől messze elkanyarodó ágakat, először elfogott a szomorúság.. “Miért kell ilyen sokat levágni, hiszen olyan nagyra nőtt!” – próbáltam a növények jogait védeni. Nem értettem miért veszem ennyire magamra azt a 30-40 cm-es faág sorsát. Minden évben én vágom, így tudhatom hogy nagyra nő, újra kivirágzik, megerősödik majd. Aztán bevillant hogy hiszen ez a régi elengedéséről szól, hogy teret adjon az újnak. 

Néha bizony mellékágakat növesztünk magunknak amik később elhalnak, eltávolodnak a törzstől, attól a belső emberi lénytől, akik vagyunk. Ezek a mellékágak nem feleslegesek, a fejlődést segítik a maguk módján. Ehhez azonban néha szét kell néznünk és jó szívvel útjukra engedni a már elhalt, beteg hajtásokat. 

Irigylem azokat az embereket, akik mindennapjaikat a természetben töltik és minden napi tevékenységükkel lehetőségük nyílik a természet körforgását megfigyelve a bölcsességeket a mindennapjaikba átültetni. Csak metszettem és mégis búcsút mondtam.. gyakoroltam az elengedést és ezáltal az újjászületésnek adtam teret.. a kertben és magamban. 

Áldott tavaszi Napokat mindenkinek!