12 éves táncos múlttal néha elmegyek zumbázni, beállok a leghátsó sorba mintegy azt sugallva kezdő vagyok és csak élvezni jöttem az órát… A vágy és cél megvan, elengedni magam és szívből mozdulni, azonban nem megy ilyen könnyen. A 12 év alatt mindig pontos koreagráfiát kaptam a kezembe, pontos testmozdulatokkal, amelyeket hónapokig gyakoroltunk az egységes mozgás elérése végett. Nem is volt ezzel semmi baj, azonban elfelejtettem a táncot élvezni. Már nem tudom magamat elengedve csak átadni testemet a zenének és ha kell lassan, szexisen vagy pörgősen kitáncolni magamból a mindennapos dolgokat. 

Valahogy így vagyunk a szokásainkkal is. Megkötnek és bár a vágy, álom a szabadulásra megvan és látjuk hogy másoknak sikerül, a lábunk nem mozdul velünk. Nehéz az első lépés, és néha sokkoló is ezzel szembesülni. Nekem most az a stratégiám, hogy minden ellenérzésem ellenére elmegyek minden héten, újra es újra megpróbálom, külön figyelmet szentelve annak hogy ne kontrolláljam magam és hagyjam a testem a zenére mozdulni. A mai napon volt egy csúcspontja a zumba órának: ahogy megengedtem magamnak a laza sodródást kevésbé tudtam követni a koreográfiát, így zavaromban helyben ugráltam és pörögtem teret adva magamnak és belső, még szabad gyermeki részemnek. Ebben a remek pillanatban az volt a legjobb, ahogy vigyorgó fejemmel kiszúrtam a többieket, akik szintén mosolyogva néztek vissza rám, mintha értenék, hogy velem éppen mi történik. Megszületett az a közösség, amire mindenki vágyik a szíve mélyén. Egy ilyen csapatban nem baj, ha szíved vágyát követve néha kilógsz és elengeded magad. A többiek majd megtartanak. Fantasztikus élmény volt.

Köszönöm a mosolygó lányoknak és annak a töretlenül táncoló énemmel, aki még mindig szívből, lélekkel táncol.