Mindennapjainkban tapasztalhatjuk magunkon vagy éppen társainkon, hogy többször előfordul, hogy nem úgy reagáltunk, ahogy kellett, lehetett volna. Érzéseinket, benyomásainkat elnyomjuk, elhallgatattjuk. Nem ott és akkor töltjük ki haragunkat, ahol annak helye és ideje lenne. Ez nem visszafogottságunkból adódik, hanem mindazokból a sérülésekből, amelyeket akkor szereztünk, amikor megnyíltunk és kimutattuk érzéseinket, gátak és félelmek nélkül, leginkább még kisgyermekként. Mondjuk úgy, ösztönből cselekedtünk. Én azt veszem észre, hogy a társadalomban az a “megfelelő” kezelése a dühnek és egyéb nemkívánatos érzéseknek hogy elnyomjuk őket. Egyre nehezebben engedjük szabadjára belső ösztönlényünket. Nem arról van szó, hogy az adott pillanatban a haragnak átadva magunkat pusztítsunk el mindent amit csak látunk. A dühnek, haragnak helye és ideje van. Belső lényünk jól tudja. A probléma csak az, hogy túlgondoljuk, túlszabályozzuk életünket, megérzéseinket pedig elnyomjuk, így haragunk belülről őröl fel bennünket. Szégyenérzet, bűntudat kapcsolódik bennünk a harag érzéséhez, azon ösztönös belső hangunkhoz, amelyet nem merünk meghallani és megélni.

“A harag rossz tanácsadó” – valljuk, ahelyett hogy meghallgatnánk mi helye és tanítanivalója van életünkben. Ahogy egy kliensem is megfogalmazta, érzi hogy haragszik, hogy düh van benne, de nem tudja kifejezni, nem tanulta meg hogyan is lehetne ennek a mindennapi életben teret adni. Nincs egyedül ezzel a problémával. Magunkban cipelve haragunkat évtizedeken át, várva hogy mikor robban a bomba, nem a legjobb választás. A harag mélyére tekintve megláthatjuk mi az, amit magában hordoz, mit adhat nekünk építő jeleggel a felperzselő, tüzes érzés helyett. Mindannyian a “már megtettem minden tőlem telhetőt” kezdetű mondattal  igyekszünk leginkabb megnyugtatni tudatosságunkat és elérni a nyugalmi helyzetet, amelyben harag helyett a megbocsátást hívjuk.

“A harag azon belső utak egyike, amelyek révén (a nő) megteremti és megőrzi a számára fontos egyensúlyt, mindazt, amit igazán szeret. Ehhez joga van, s ez időnként és bizonyos körülmények között erkölcsi kötelessége is. ”
Pincole E. Clarissa: A farkasokkal futó asszonyok.

Határaink kitűzéséhez és azok megtartásához hasznos lehet a haragot magunk mellé állítva, erejét használva védeni saját területünket. Nem lehetünk csak fehérek vagy feketék, védhetjük magunkat, megmutathatjuk erőnket, lehetünk egyszerre adakozóak és távolságtartóak, mindent a maga idejében. Feloldozást a kezelhetetlen, nagyobb lánggal égű tűztől a megbocsátás, megengedés hozhat.

A megbocsátás feloldhatja a feszültséget, azonban ezen is dolgozni kell, meg kell tapasztalni saját erőnk határát, alkatunkból és élettapasztalatainkból eredendő mintákat, amelyek gátolhatnak a folyamatban. Különböző módokon és technikákkal érhető el a megbocsátás, azonban ez nem a behódolás, meghunyászkodás érzése, amikor önmagunkat letagadva keressük mások szeretetét és a felszínes, mégis békés vizeket. Egyensúlyban kell tartani ösztönös lényünket, elfogadni érzéseinket és szívből megbocsátani. A folyamat nem egyik napról a másikra történik, de minden nap egy új lehetőség, hogy régi sérüléseinket felismerve begyógyítsuk sebeinket és haragunkat önmagunk javára fordítsuk.