A polaritás egész életünket áthatja, minden területén megmutatkozik: fent és lent, észak dél, jó és rossz. A polaritás törvénye szerint nem létezik az egyik a másik nélkül. A polaritás ugyan így bennünk is megvan. Megvan kapcsolatainkban, élettereinkben, a mindennapjainban. Ha úgy tekintenénk mindarra a külvilágban vagy adott esetben partnerünkben, barátainkban hogy mindaz, ami zavar, tulajdonképpen ott van bennem is, akkor használva e felismerést minden kapcsolatra úgy tekintenénk, mint lehetőségre a fejlődéshez. Sajnos azonban az ember hajlamos kivetüléseit megnevezni és a másiknak tulajdonítani. Ahogy a mondás is tartja: Másokban a szálkát, magunkban a gerendát sem… A “többieket” egészen más mércéhez mérjük, mint magunkat. Pedig a környezetünk, férjünk vagy barátaink csupán közelebb visznek minket önmagunkhoz és azon árnyoldalainkhoz, amelyekekel még nem néztünk szembe. Így tulajdonképpen hálasnak kellene lennünk minden kapcsolatunkért, amely a fejlődés lehetőségét hordja magában.
Az önismereti úton haladva sokszor szembesülünk “árnyoldalainkkal”. Először talán megpróbáljuk elnyomni, elfelejteni, leküzdeni magunkban mindazt, amit nem szeretünk. Nagy sóhajtással beszélünk azon részeinkről, amelyekkel még nem sikerült kibékülni. Talán egy időre sikerül is olyan mélyre temetni mintha nem is léteznének, azonban nem szabad elfelejteni, hogy később visszatérnek. Az ellentétek vonzzák egymást. Mindkét pólus az egységre törekszik, így egyiket sem tudjuk a másik nélkül teljességében megélni sem kitörölni és megsemmisíteni. A folytonos ellenállás helyett azonban választhatjuk az elfogadást: Igen, ilyen vagyok. Itt vagyok, mert tanulni jöttem. Vannak árnyoldalaim, amelyek segítenek az utamon meglátni hol vannak még hiányosságok, blokkok, vagy félelmek. Azt tapasztalom, hogy Nelson Mandela beszédének részlete még ma is aktuális.
Legnagyobb félelmünk nem az, hogy alkalmatlanok vagyunk. A legnagyobb félelmünk az, hogy túlságosan is erősek vagyunk. A fényességünk, nem pedig a sötétségünk az, ami a leginkább megrémít minket. Azt kérdezzük magunktól: “Ki vagyok én, hogy ilyen brilliánsnak, nagyszerűnek és tehetségesnek kell lennem? De ki vagy te, hogy ne legyél brilliáns?” Nelson Mandela, 1994 ENSZ beszédének egy részlete
Félünk megélni fényességeinket is, azaz tehetségünket mert félünk kilógni a sorból, másnak lenni. Inkább hasonulunk és elfelejtkezünk az évek során az “IGEN” élményekről, amikor éreztük, hogy amit csinálunk, abban benne vagyunk szívvel, lélekkel. Ahogy önmagunkat leépítjük bízva abban, hogy majd így szeretnek és elfogadnak szűk környezetünkben, lemondunk önmagunkról és mindarról a kincsről, ami bennünk van. Nem csak az árnyoldalainkat kell megismerni és magunkhoz ölelni, hanem a fényt is. Bár csak egy csepp vagyunk a tengerben, a tenger bennünk is megtalálható. Használjuk hát!