Van még az a kor, amikor szükségünk van mások visszajelzésére és folyamatos figyelmére, mert így tanulunk magunkról, magunknak. Kisgyermekkorban, kiskamasz és kamaszkorban, de ha jól belegondolunk felnőttként is szükségünk van figyelemre csak talán már másképp, más formában. Nagyon elszomorít, amikor látom a lelkes kisdiákokat, ahogy lelkesen beszámolnak vagy inkább beszámolnának a napi iskolai történésekről szüleiknek, miközben azok telefonálnak, sms-eznek vagy csak a facebook legújabb bejegyzéseit olvasgatják. A gyerek előbb-utóbb feladja, már csak kifelé néz a fejéből. Megszokta, hogy a figyelemért harcolni kell, mostmar gépekkel szemben. “Anya figyelj Rám!” hangos felkiáltása visszhangzik a fülemben. És anya nem figyel. Elfoglalt.

 Ha már ilyen korán azt tapasztaljuk és tapasztaltatjuk a gyerekekkel, hogy ők nem érdemesek a figyelemre, egy idő után keresnek mást, akivel megoszthatják élményeiket, baj esetén problémájukat, félelmeiket és érzelmeiket. Jobb esetben megtalálják azt a közösséget, barátokat, ahol meghallgatják őket. Ha nincs, bezárkóznak és már nem hiszik el magukról, hogy az ő véleményük számít, hogy szavuk ér valamit, hogy az élményeiknek helye és ideje van a családi beszélgetésekben vagy a külső terekben, közösségekben. Figyeljünk egymásra! Nézzünk fel a telefonról, a laptop mellől, keressük családtagjaink szemkontaktusát és legyen újra helye a beszélgetéseknek az életünkben! Otthon, utazás közben vagy elalvás előtt. Figyeljünk, hogy ők is figyeljenek Ránk!