Gyenge az, aki sír? Vagy bátor, hogy szembe mert nézni a félelmeivel, hogy érzéseinek mélyén valami olyasmit talál, ami nem szép, nem egész? Mostmár szívesen, szívből sírok, ha kell zokogok és megengedem magamnak, hogy ha ezért gyengének látnak, hát tessék. Folyamatban vagyok. Mint mindannyian. A sírás után valami olyan pozitív megkönnyebbülésbe érkezem, mintha nem érné már lábam a talajt. Repülök.

Úgy indultam én is, hogy sírni ciki, mert az a gyengeség, sőt a gyenge nők jele. Szégyen kapcsolódott már a gondolatához is. Nem szabad. Tiltott. Nem sírtam a terápiákon, nem sírtam a párnámba éjszaka. Minden bentmaradt, és épült az időzített bomba. Aztán egyszercsak kitört, áttört minden akadályt és jött. Persze jött vele minden. Felszakadt a gát és megindult a zuhatag. Fényeső, kérlelhetetlenül és maradéktalanul. Tiszta vagyok. Átmosott, átfényesített. Az érzelmeknek utat engedve ismertem csak meg önmagam. Ez is hozzám tartozik. A mélység és a magasság. Belső erő és könnyek az arcomon. Az érzelmeim elfojtása helyett mostmár mindenkinek megmutatom: Piros szemekkel, kisírt arccal immár mosollyal az arcomon. Ez is én vagyok.