Egész héten az járt a fejemben, hogyan is bizonyíthatnám a családomnak, hogy szeretem őket. Úgy, ahogy vannak. Peregtek fejemben a képek, hogy hogyan tudnék értük kiállni a bajban, másokkal szemben őket megvédeni… Mindezek látszólag ok nélkül foglalkoztattak, nem volt semmi, amire visszavezethettem volna bizonyítási vágyamat. Reméltem, hogy tudják. Aztán ahogy a sok közösen eltöltött időben újra felfedeztem őket – hiszen folyamatosan változik mindenki – volt bennem az örömön és elfogadáson túl düh, keserűség, csalódottság, mert nem olyan irányba változtak, ami szerintem számukra megfelelő. Egyszerűen nem jó. Összetört a tükör és láttam őket úgy, ahogy igazábol vannak. Nem az én kivetüléseimet, elvárt szerepeket, hanem őket ahogy megnyilvánulnak, reagálnak helyzetekre és élnek. Tudom, hogy nem tökéletesek és sosem voltak azok, holott gyermeki hittel hittem. Most tudom, hogy úton vannak. És én igenis látom azt, akivé válhatnak, az erőt, kitartást és változnitudást és óriási bölcsességet, amit igyekeznek tetteikkel néha titkolni és elfátyolozni szemeim előtt. Tudom, hogy mire képesek. Így szeretem őket: néha botladozó, utat nem találó, de kitartó és óriási szívű emberekként.

Ide saját belső anya és apa gyógyításán és önmagam elfogadásán át vezetett az út. Hiszen minden, ami bennem dühöt szült, az mind nekem adott munkát. Az én meg nem nyilvánult fényességemet láttam bennük, a lehetőségek elfojtását. Mostmár másképpen választok: Hagyom, hadd menjenek az úton, amelyen én mindig a megérkezettség pillanatában látva őket segítek nekik emlékezni, hogy mennyi kincs rejlik még bennük. Elfogadom a hibákat, a tanösvényeket, zsákutcákat, mert azok segíthetnek hozzá ahhoz, aki vagyok.