Sokan kérdezték már, hogy hogyan és mikor tudom használni a TEK-en tanultakat és mint mindig, most is az élet hívta fel a figyelmemet egy felhasználási módjára:)

A metróban látszólag mindenki nyugalmasan, egymástól elszeparáltan, külön életet élve működött egészen addig a pillanatig, amikor bezárultak az ajtók és a vagon elsötétült. Elkezdtünk gurulni. Két megálló közé kerültünk, úgy látszott innen se előre, se hátra nem vezet út. A szemek összekapcsolódtak, kerestük a választ ki nem mondott kérdésünkre. Senki nem beszélt, csend volt és sötétség, csak a telefonok fényében láttuk egymást. Bár egy gyermek sem sírt fel, vágni lehetett a félelmet, frusztrációt a levegőben. Mi lesz velünk? A bezártság, korlátozottság érzése volt mindenkiben. Most mások segítségére kell bíznunk magunkat. Bizalom és bizalmatlanság keveréke tükröződött a szemekben.

Ekkor úgy döntöttem, hogy felülírom a mintát és magamat középpontomba rendezve, kilélegeztem a félelmet, és elkezdtem mosolyogni az emberekre. Bizalom született bennem, bizalmatlanság és félelem helyett. Lassan mindenki visszamosolygott és mire eljutottunk a következő megállóig már a lámpák fénye is visszajött. Megnyugodva, immár bajtársként szálltunk le a metróról, ismeretlenül, mégis kicsit megismerve egymást. Tudom, hogy ez nem így lett volna, ha engedek a negatív gondolatoknak, a generációsan bekapcsolódott mintáknak és a megélésekből fakadó páni félelemnek.

A lélekjelenlét, mindaz a tudás, amit a kineziológia és a Szinkron rendszere adott, tudott megtartani és segíteni, hogy minden negatív érzés nélkül távozzak a metróból és másokat is hozzásegítsek ehhez.