Mesél. Én hallgatom.

A szeme körüli ráncok mosolyokról mesélnek. A keze ráncos, meleg. Miközben mesél tördeli azokat, nem is tudja, hogy fogjon bele. Ritka alkalom az, amikor tiszta, őszinte nyíltsággal hallgatják az embert. Ragyogó szemekkel. Előttünk a diktafon, hogy mindaz, amit mesél ne csak hozzám jusson el, hanem mindenkihez aki nyitott tanulni, meghallani egy hosszú élet tapasztalatát. Mesél, múltról, jelenről és jövőről, ahogy Ő látja. Régi, megfeketedett fényképek kerülnek elő, barátságok, szerelmek szálai szövődnek a szemem előtt egy pillanat alatt. Ahogy gyermekkoráról mesél, szemei könnyben úsznak. Emlékek ezrei rohanják meg, a veteményes, a mesebeli gyümölcsös, édesapja meleg kezei. Emlékek, amelyeket eddig őrzött, hogy velük együtt egy élet esszenciáját adja át bárkinek, aki átveszi. Mennyi életbölcsesség, életszeretet van benne. Ahogy mesél, nevet és sír az örömtől egyszerre.

Ha megörekszem, ilyen szeretnék lenni. Bölcs öreg, aki megosztja tapasztalatait a fiatalabbal. Nem felvágásból, hanem szeretetből, szívből, nyíltan, igazán. Kívánom, hogy mindenkinek jusson ideje hallani, meghallani amit az öreg mesél. Hiszen ez múltunk, közös gyökereink. Innen táplálkozunk, ezt visszük tovább és osztjuk meg Mindenkivel, ha jól csináljuk.

Kategória: Mindennapok | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*