Küzdő sportot tanultak azt mondják, önfegyelem. Spirituális úton járók azt mondják önismeret és türelem. Én úgy gondolom az, hogy újra és újra átlépd a komfortzónád határait. Ha minden nap megcsinálok 50 felülést és jól megpaskolom a vállam, az nem fejlődés. Azzal legfeljebb tartom a szintet, de nem lépem meg a következő szintet. A fejlődés ott kezdődik, amikor megcsinálok még 10-et, amikor kilépek a biztonságos, megszokott közegből és fokozatosan hozzászoktatom magam az újhoz. Lépésről-lépésre készülök megugrani a célt. Úton vagyok és haladok. Az út így válik egyszerre mesteremmé és lehetőséggé, hogy elérjem mindazt, amerre tartok.

Az 50. felülésig még könnyű… Nem fáj, nem érzem, vagy csak annyira, hogy tudjam csináltam valamit. Azután jön a neheze. Ott méretik meg igazán, hogy képes vagyok-e a kihívást elfogadni és menni, növekedni. Feloldódni a tevékenységben és félelem nélkül magabiztosan venni az akadályokat, bárki bármit mond. Mert lesznek, akik megkérdőjelezik, hogy menni fog-e. De ÉN akkor is kitartva célom mellett, növelem a felülések számát és készítem a testem, lelkem, szellemem a következő szintre.

Amikor elérem a célt, rájövök hogy nem a cél az, ami a legtöbbet adja, hanem az út, melyen alázattal jártam-keltem. Néha félelmetesnek látva a következő kanyart, elbizonytalanodva a magasságokban és küzdve a mélységekben. Az igazi fejlődés, mely hozzásegített ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok az az ÚT volt. Az a folyamat, amikor önmagamat meghaladva kellett továbbmennem, felhasználva az utolsó energiáimat, hitemet, bízva magamban.

Ezernyi dolog kell egy cél eléréséhez, de anélkül hogy újra és újra kilépnél a komfortzónádból – nem lesz igazi változás. Változtatgatás, próbálkozás lesz, de nem igazi siker. Így válnak a fájdalmaink és félelmeink legnagyobb tanítónkká, így leszünk egyszerre az ÚTON és mégis a CÉLBAN.