Problémás. – mondják. A tanítónéni nem tud mit kezdeni vele..félünk, hogy nagyobb a baj. Így érkezik hozzám, lepecsételt papírokkal, melyek azt bizonyítják, hogy nem egy a sok közül. Dacos és utál minden felmérést és megmérettetést, mert tudja, mindig ez a vége. Falakat állít, bezárkózik mert úgy érzi nem értik meg és sokszor agresszióval leplezi a meg nem értettség fájdalmát…

Ezeken a falakon át csak szeretettel lehet átjutni. Játékkal és megértéssel. Figyelemmel és őszinteséggel. Mert a szemében látjuk, ő túllát minden álarcon, minden hazugságon. Ott állunk szinte mezítelen lélekkel előtte és igyekszünk hűek maradni önmagunkhoz. Mert ez csak így megy. Megkeresem a kapcsolatot, a közös pontot és onnan finoman nyitok tovább. Várok, amíg ő is készen áll. Amikor először elmosolyodik, amikor érzem, hogy biztonságban érzi magát és ki mer kukucskálni a védelmi vonal mögül. Apró sikernek tűnik, mégis óriási dolog. Megmutatja önmagát. Félve, hogy milyen ítéletet kap, de csillogó szemekkel ott áll és mostmár én is látom őt. Túllátok a dacon, szenvtelen arcán és látom a tiszta gyermeki énjét, aki gyógyulni jött. Bizalomban, őszinteségben, egymásra figyelésben vagyunk. Csoda, hogy nem akarják, hogy vége legyen?

Három hét múlva újra látom. Fájdalom van a szemében, karjait maga előtt összezárja. Mi történhetett vele ez idő alatt? Finoman lépésről lépésre újra szemkontaktus útján üzenem: “Itt biztonságban vagy. Elfogadlak bármit is tegyél.” Rámmosolyog. Lassan megered a nyelve és mesél, rajzol és játszunk. Újra gyermek. Így kellene érkeznie. Pirospozsgásan, nevetve, tele élményekkel, kellő önbizalommal és játékossággal. Vidáman integet. Szeretne holnap is jönni. Meglátjuk. Minden egyes kapu, melyet kinyitok egy új világba vezet. Szerencsém van, mert a kísérőim gyerekek.