Azt mondják nehéz ma gyereknek lenni..kamaszodni és felnőtté válni. Sok a lehetőség, a változó. Főleg azoknak nehéz, akiknek gyermekkorukban megmondták, hogy mit kell csinálni. Ha a szülők folyton akarnak valamit, akkor a gyerek nem akarhat. Akarhat, de az akarata, az igénye, a gondolata fabatkát sem ér. Megszokja és alkalmazkodik. Ez a gyermek azonban egyszer felnő és keresni fogja azokat a helyzeteket, munkahelyeket, ahol más akar és ő továbbra is úgy működhet, ahogy otthon. Biztonságban, otthonos melegben. Végrehajtom, amivel megbíztak, nem akarok jobbat, nem akarok többet, nem mérlegelek, vakon követem az utasítást. Ez az én szerepem.
Annál nagyobb a baj, ha ezek a fiatalok nem találják meg a szülői pótlékot. Ha nem akar hirtelen tőlük senki semmit. Leérettségiztek, kikerültek a szülői házból és először szembesülnek az akaratukkal. Megpróbálják bepótolni az elmúlt 20 évet. Mindent és most akarnak. Gyors eredményt, vaskos pénztárcát, lakást, autót, szeretőt. Örömükben, hogy kiszálltak a mókukerékből elfelejtik, hogy eddig ők érték el ezeket a célokat. Már nem akarnak végrehajtók lenni. Minél kevesebb munka által elnyert jutalom hajtja őket. Önmagukkal kerülnek összetűzésbe, mert a vágyálmokat nem érik el, elégedetlenség, frusztráció, harag lesz rajtuk úrrá. Időzített bombává válnak, amíg újra meg nem találják a biztonságos közeget, ahol megmondják nekik mit tegyenek.
Nem leszek a gyerekek számára zsarnokoskodó, megmondó ember. Igen, engedem, hogy együtt alakítsuk ki a foglalkozás menetét, hogy behozzák saját ötleteiket, hogy legyen egy hely, ahol komolyan veszik őket. Vannak szülők, akik nem értik, mert azt vallják, mi felnőttek, jobban tudjuk. Én hiszek az együttműködés erejében és hatékonyságában.
Januártól újra indulnak a foglalkozások! Alig várom!