A legújabb kutatások alapján az agresszivitás esetében több irányból kell vizsgálódnunk. Sokan hibáztatják az erőszakos tévéműsorokat, mesefilmeket, azonban ez annál összetettebb probléma. Azt mindenesetre bizonyították, hogy a tanmesék, ahol az erőszakos cselekedetet megtorolják és végül a jó győz, pontosan annyira serkenti agresszióra a gyerekeket, mint amikor nincs következménye a tettnek. A mozdulat, a módszer és a tett az, ami megmarad a gyermekben és nem a konklúzió, az eredmény és az etikus magyarázat. Ezen erőszakos műsorok szelídebbre cserélése nyomán a gyerekek még kifinomultabb zsarolási, sértegetési módszereket állítottak fel. Hogy honnan tanulják?

Azzal, hogy a gyerekeket megfosztjuk attól, hogy lássa szüleit veszekedni és ami fontosabb kibékülni és kiegyezni, azzal olyan megoldási stratégiáktól fosztjuk meg, ami a társas érintkezés alapja. A gyerek mindenképpen érzi és tudja, hogy baj van, de ha nem látja a szülők hogyan beszélik meg, kötnek kompromisszumot, kérnek bocsánatot és beszélik meg a következő lépést, a látott vagy hallott veszekedéstől megnőtt stressz szintje úgy marad és agresszióban nyilvánulhat meg.

Azt gondoltuk, hogy az agresszivitás mindig a kortársak elutasításából vagy attól való félelemből fakad, ezért a szülők két kézzel igyekeznek óvni a gyermeküket minden fajta visszautasítástól, kudarcélménytől. Előre megtervezett heti programok, hétvégi zsúrok, játékmesterek és animátorok veszik át a szabad interakció helyét.

A foglalkozásaim alkalmával mindig hétről hétre nehezednek a gyakorlatok, egyik a másikra épül. Fontos, hogy együtt dolgozzanak, megérezzék határaikat és azokat tagítsák, bátorságot merítve az addigi sikereikből. Van szabad játék, van terük és idejük arra, hogy ők maguk fedezzék fel a világot.

Januártól újra indulunk!