A legsúlyosabb hiba, ha nem ismerjük el a gyermekünk érzelmeit. Minden korosztálynak megvan a maga szókincse, hogy kifejezze fájdalmát, sérülékenységét. Felnőtt világunkban némelyik kisgyermekkori probléma pitiánernek tűnik ahhoz képest, amit mi élünk. “Ne sírj, majd elmúlik. ” biztatjuk félvállról, mintha elfelejtettük volna mennyire tud fájni. Pedig, mi magunk is ennyire érzékenyek vagyunk. Milyenek lennének a gyerekek, a fiatalok?

Tisztán emlékszem, hogy óvodás szerelmi bánatomat nem vették komolyan a szüleim.

“Mire katona leszel, elmúlik.” – hangzott a bíztatás nagyszüleimtől. Ma már felnőtt fejjel értem mire gondoltak. A baj az, hogy akkor nem értettem mikor leszek én katona, egyáltalán mit akarnak ezzel mondani. Nem vettek eléggé komolyan mert elfelejtettek belehelyezkedni a helyzetembe, nem érezték át, mi minden van bennem. Joggal lehettem volna csalódott vagy dacos, de én csak a katonákon gondolkodtam. Mit tudhatnak, amit én nem.

Ne általánosítsunk! Nem tudhatjuk, hogy mennyire megszégyenítő az, amikor az érzéseket elbagatellizálva rávetítjük a nagy egészre. “Mások is vannak ezzel így.” “Veszett már több is Mohácsnál.”

Érzéseket nem lehet és nem is szabad tiltani. Nem megoldás, ha azt mondom: ” Ne légy mérges.” Sokkal fontosabb megértenem, mi van a háttérben, mi történik a gyermekben, hol és miért érzi sértve magát, vagy akár jogait. Így közelebb kerülhetek hozzá, igazi támogató erőt képviselhetek később az életében.