Vonatok jönnek, vonatok mennek. Emberek váltják egymást, talán váltanak egy pillantást, ahogy elhaladnak egymás mellett. Cserélődik a várakozó tömeg. Van, aki lekési a vonatot, van aki napok óta várakozik és van aki pontban érkezik, felszáll és halad is tovább. Találkoztam olyannal is, aki várja, hogy felsegítsék, megtegyék vele az első lépéseket. Van, aki vár valakire, egy társra, akivel tovább tud utazni. Tervezett és spontán utazások a levegőben. Sokan órákon belül elérik céljukat, és vannak az állomáson olyanok akik még félnek dönteni – merre? mikor?.

Mindannyian céllal indultak ma útnak, belső határozott elképzeléssel, hogy ma tesznek magukért, igenis elérik a következő lehetőséget és mégis van aki marad. Miért? Hova tűnik a nagy első lépés előtti lelkesedés, elkötelezettség, lendület? Mi viszi tovább a többieket? Talán kicsit irigykedve tekintjük őket, akik minden szünet és elbizonytalanodás nélkül szállnak fel és már indulnak is. Szeretnénk mi is egymásból nyíló hosszú lépteinket megtéve végre indulni. Tudjuk a célt, szívünk készen áll. Ami visszatart talán, az a bizonytalanságtól való félelem, a biztonságos, kiszámítható élettér elvesztése. Állunk az állomáson és vágyódunk valami jobb, szebb iránt.

Te mersz lépni? Vagy mástól várod az első lépéseket? Hogy működnek nálad a minták? Fel mered adni a biztosat, hogy szíved útját kövesd?
Kívánom hogy megtaláld belső erődet és felelősséget vállalva életedért elindulj saját utadon. Tartson az bármilyen irányba. Én indulok.