Mind kapcsolataink, mind érzelmeink nyomot hagynak biológiai és genetikai felépítésünkben. Hogyan? Erről ír Joachim Bauer:

“A külső környezetből származó észlelések az öt érzékszerv idegsejtrendszerének útján jelzéseket küldenek a nagyagykéregbe és a vele összeköttetésben álló limbikus rendszerbe, azaz az érzelmi intelligencia központjába. Az az agytevékenység egyik legérdekesebb vonatkozása, hogy az élménybenyomásokat biológiai jelzésekké tudja alakítani. A komoly tudományos vizsgálatokból kiderül, hogy az emberek közötti kapcsolatok óriási hatással lehetnek számtalan gén szabályozására, és nemcsak lelki, hanem messzemenő biológiai következményekkel is járnak.Amikor a környezeti hatások tartósan megváltoztatják a gének leolvashatóságát.

A környezeti tényezők és a pszichés élmények hatásai nem korlátozódnak csupán az aktuális, adott pillanatban zajló génműködés szabályozására. A gének tevékenységét nemcsak az „itt és most” kapcsolja be és ki, hiszen a környezeti hatások tartósan – így jóval alapvetőbb módon – megváltoztathatják. A szervezetnek megvan rá a lehetősége, hogy, úgyszólván mellékesen, funkciós csoportokat (pl. az ún. metilcsoportokat) kapcsoljon hozzá a DNS-hez. Ha egy gén kapcsolójához több ilyen funkciós csoport tapad, és mintegy „lepecsételi”, akkor ezek elzárják az utat a jelzőmolekulák előtt, amelyek a génkapcsolóhoz kötődhetnek, és a gén működését aktiválhatják. A gén ilyenkor mintegy „leválasztódik” és bezárul.

Így olyan helyzet állhat elő az egész szervezet számára, mintha ez a gén egyáltalán nem is létezne. A környezeti tényezők egyébként nemcsak a gén lepecsételéséhez vezethetnek, hanem fel is oldhatják a zárat. A géntevékenység szabályozásában az ilyen hosszan tartó lepecsételést (vagy a pecsét eltávolítását) epigenetikának nevezik. Az örökítőanyaghoz kapcsolódó funkciós csoportot epigenetikus „változásoknak” hívják. Ezek a funkciós csoportok egy mintázatot alkotnak, az ún. epigenetikus mintát.
Sok biológiai jelenség elképzelhetetlen lenne, ha nem lenne lehetőség a gének epigenetikus szabályozására, tehát vagy a forgalomból való hosszan tartó kivonásukra, vagy arra, hogy egy bizonyos időpontban bevethetők legyenek. Ilyen jelenség az élőlény növekedése. Hogyan válna egy megtermékenyített petesejtből embrió, később csecsemő, majd kisgyermek és végül felnőtt ember, ha a szervezetnek nem lenne lehetősége például először be-, majd kikapcsolni a növekedést szabályozó géneket?
Az utóbbi évek vizsgálatai azt támasztják alá, hogy korántsem egyedül a táplálkozás az emberek egészségére ható epigenetikus hatás. A tudományos vizsgálatok azt bizonyítják, hogy a lelkileg átélt események meg tudják változtatni az epigenetikus mintázatokat az örökítőanyagunkban, és tartós, hosszú távú hatásokat gyakorolhatnak a fontos gének leolvashatóságára. Mindenekelőtt azokat a hatásokat sikerült igazolni, amelyeket a szerető – vagy éppen hiányos – kora gyermekkori gondoskodás fejt ki az agyi génekre.”

Forrás: Joachim Bauer: A testünk nem felejt