A legsúlyosabb hiba, ha nem ismerjük el a gyermekünk érzelmeit. Minden korosztálynak megvan a maga szókincse, hogy kifejezze fájdalmát, sérülékenységét. Felnőtt világunkban némelyik kisgyermekkori probléma pitiánernek tűnik ahhoz képest, amit mi élünk. “Ne sírj, majd elmúlik. ” biztatjuk félvállról, mintha elfelejtettük volna mennyire tud fájni. Pedig, mi magunk is ennyire érzékenyek vagyunk. Milyenek lennének a gyerekek, a fiatalok?

Tisztán emlékszem, hogy óvodás szerelmi bánatomat nem vették komolyan a szüleim.

“Mire katona leszel, elmúlik.” – hangzott a bíztatás nagyszüleimtől. Ma már felnőtt fejjel értem mire gondoltak. A baj az, hogy akkor nem értettem mikor leszek én katona, egyáltalán mit akarnak ezzel mondani. Nem vettek eléggé komolyan mert elfelejtettek belehelyezkedni a helyzetembe, nem érezték át, mi minden van bennem. Joggal lehettem volna csalódott vagy dacos, de én csak a katonákon gondolkodtam. Mit tudhatnak, amit én nem.

Ne általánosítsunk! Nem tudhatjuk, hogy mennyire megszégyenítő az, amikor az érzéseket elbagatellizálva rávetítjük a nagy egészre. “Mások is vannak ezzel így.” “Veszett már több is Mohácsnál.”

Érzéseket nem lehet és nem is szabad tiltani. Nem megoldás, ha azt mondom: ” Ne légy mérges.” Sokkal fontosabb megértenem, mi van a háttérben, mi történik a gyermekben, hol és miért érzi sértve magát, vagy akár jogait. Így közelebb kerülhetek hozzá, igazi támogató erőt képviselhetek később az életében.

A legújabb kutatások alapján az agresszivitás esetében több irányból kell vizsgálódnunk. Sokan hibáztatják az erőszakos tévéműsorokat, mesefilmeket, azonban ez annál összetettebb probléma. Azt mindenesetre bizonyították, hogy a tanmesék, ahol az erőszakos cselekedetet megtorolják és végül a jó győz, pontosan annyira serkenti agresszióra a gyerekeket, mint amikor nincs következménye a tettnek. A mozdulat, a módszer és a tett az, ami megmarad a gyermekben és nem a konklúzió, az eredmény és az etikus magyarázat. Ezen erőszakos műsorok szelídebbre cserélése nyomán a gyerekek még kifinomultabb zsarolási, sértegetési módszereket állítottak fel. Hogy honnan tanulják?

Azzal, hogy a gyerekeket megfosztjuk attól, hogy lássa szüleit veszekedni és ami fontosabb kibékülni és kiegyezni, azzal olyan megoldási stratégiáktól fosztjuk meg, ami a társas érintkezés alapja. A gyerek mindenképpen érzi és tudja, hogy baj van, de ha nem látja a szülők hogyan beszélik meg, kötnek kompromisszumot, kérnek bocsánatot és beszélik meg a következő lépést, a látott vagy hallott veszekedéstől megnőtt stressz szintje úgy marad és agresszióban nyilvánulhat meg.

Azt gondoltuk, hogy az agresszivitás mindig a kortársak elutasításából vagy attól való félelemből fakad, ezért a szülők két kézzel igyekeznek óvni a gyermeküket minden fajta visszautasítástól, kudarcélménytől. Előre megtervezett heti programok, hétvégi zsúrok, játékmesterek és animátorok veszik át a szabad interakció helyét.

A foglalkozásaim alkalmával mindig hétről hétre nehezednek a gyakorlatok, egyik a másikra épül. Fontos, hogy együtt dolgozzanak, megérezzék határaikat és azokat tagítsák, bátorságot merítve az addigi sikereikből. Van szabad játék, van terük és idejük arra, hogy ők maguk fedezzék fel a világot.

Januártól újra indulunk!

A tanulási kompetenciák hiánya sokszor visszavezethetőek az élő szóban történő mesélés, képiség hiányára. A világot az érzékszerveinken át tapasztaljuk és képezzük le belső képpé, valósággá. A kisgyermek egésze egy nagy érzékszerv, nem csak szemén át, hanem érzelmein át képes a belső világát kialakítani. E világ gazdagsága lesz alapja a képzeletének, mely elengedhetetlen akkor, amikor a tanító néni a betűk világába kalauzolja a létrán felmászva elérve az A betűt és így tovább. Ahhoz, hogy a hallott hangokat, verbálisan leírt képeket képes legyen formává alakítani a keze mozgásán át, látnia kell maga előtt. El kell tudnia képzelni hogy formálódik, hogyan fog megjelenni az ő füzetében. Ha már látja, akkor egyenes út vezet oda, hogy apró mozdulatok által megalkotja képzeletének megfelelően. Azt mondják írni az tud, aki már nem azon gondolkozik hogyan görbítse, kerekítse a betűt, hanem a keze automatikusan gömbölyít, alkot, azaz direkt kapcsolatban áramlik az információ a kéz és a fej között. A folyékony, élménnyel átitatott írásig a belső képeken át jutunk, a nagy formákat bejárva és megtapasztalva a meseerdőben majd az osztályteremben is.

Mi a helyzet a tanmesékkel?

A gyermeki érzékelés kevésbé korlátolt világa a tanmesének tanításait mélyebb szintre raktározza, saját felfedezéseket téve és igazságokat levonva a meséből. Engedjük szabadon ezt a felfedezést, mely minden gyermek egyéni útja. A gondolkodást megelőzően építve és erősítve azokat az agyi pályákat, amelyek majd a saját értékrendszer felállításához szükségesek sokkal később, felnőttként tudja majd hasznositani. Ne akarjuk megmagyarázni már korlátolt, tudományos agyunkkal, hogy a mese fonalában mi miért történt. Hagyjuk ezt arra a generációra, aki utánunk következik és szemléletében teljesebb és tisztább.

Meséljünk minden nap!

A gyerekeikre gondolok. Igen, órákon át csak ülök és végiggondolom hogyan voltak jelen, milyen, amikor a huncut mosoly megjelenik a szájuk csücskében, milyen amikor izgatottan várják a választ a találós kérdésre. Látom őket, szinte itt állnak előttem és figyelem a mozgásukat, a reakcióikat, és közben visszaemlékszem magamra is. Mit mondtam, hogyan lehetett volna jobban, számukra kedvezőbben. Észreveszem ilyenkor azokat az apró jeleket is, amiket a nagy hangzavar és mozgás közben talán elsodort a figyelmemből valami más.

Vannak kedvenc játékok és azt is látom, hogy élnek meg kihívást, mi az, ami nehezebb és hol kacagnak a leghangosabban. Tudom mit szeretnék átadni, így a tapasztalásokat, képeket az új gyakorlatokkal ötvözve írom meg a foglalkozás vázlatát. Hogy mindig követem-e? Nem. Sőt legtöbbször úgy alakul, hogy a gyerekek sokkal jobb helyzeteket teremtenek a gyakorlatokhoz, mint amit én elképzeltem. Mintha tudnák,hogy ma mivel szeretnék foglalkozni. Hoznak otthonról egy autót, egy kulcsot és már kattognak is a kerekek és megvan az a játék, ahol a hozott eszköz értelmet nyer, a gyerkőc büszke magára és mégis finomodik az érzékelés, elértük a célunk. Együtt alakítjuk ki az órákat, együtt fedezzük fel a világot és együtt sírunk, együtt nevetünk.

Kapcsolódj be hozzánk!

A mi kapcsolatunk speciális. Csak ilyen lehet. Magunkkal hozzuk a múltat, a tapasztalásainkat, kialakult képeinket egymásról, és mégis nyitottak vagyunk minden alkalommal teljesen újraírni, ha kell. Nincs elvárás, mert az megfertőzné a játékteret. Belép és felméri a helyzetet. Rámnéz és tudom, hogy érez mindent, ami épp bennem van.

Félreteszem a gondolataim, a megoldandó helyzeteket és csak rá figyelek. Mit mutat ma, mindabból a gazdagságból, ami benne van. Látom, hogy megért, mosollyal üdvözöl. Mintha más világból érkezett volna. Viselkedik, szorosan összefogja ujjait, zavarban van. Nem tudja még eldönteni, tényleg őszintén lehet-e önmaga. Anyára sandít a sarokban. Kimondatlanul is felméri, mit mondhat el mindabból, ami benne van. Kimozdítom a helyzetből. Olyan gyakorlatokat kap, amelyek összerendezik, ellazítják, amelyek megtanítják kimozdulni a félelmetes helyzetből. Itt nem kell megfelelni.

Előkerülnek a babzsákok, a színek, az általam készített anyagok, fonalak és mesélni kezd. Felszínesnek tűnő iskolai történetek mögött szeméből olvasva tudom, sokkal több van benne. Nem érzi jól magát, teste megfeszül, ujjai elfehérednek, ahogy ökölbe szorítja. Hangja nem árul el semmit, de tudja, hogy tudom. Hiszen ezért jött. Letenni a terhet, elmondani kimondatlanul is, megosztani mindazt, ami benne van. Bólintok. Már tudom miben kell segítenem. Híd leszek a belső világa és az iskola között. Stabil, erős, kiegyensúlyozott híd, amin átkelve felfedezheti a betűk, a számok, mondókák és versek világát. Fogom a kezét, egyensúlyt gyakorlunk. Tudja, hogy megtartom, bármi is történjék. Végigmegy rajta. Újra és újra. Egyedül is. Saját világából épít hidat az új, ismeretlen világba. Elégedetten kacag, amikor sikerül. Ott vagyok mellette, biztatóan rámosolygok.

Átfut egy gondolat az arcán. Nem lehetek vele mindig. Erősebben kapaszkodik belém, mint bármikor. Megtanítom, hogyan tudja megtartani magát minden helyzetben. Apró trükkök, varázsszavak, amelyek a mi titkunkat képezik. Magával viszi. Megölel és ebben minden benne van. Hálás vagyok neki, hogy ilyen bátor volt. Találkozunk még? Nem biztos. Mostmár tudja mit kell tennie, ha egyedül bátortalannak érzi magát.